Régi idők és irkafirkák!

Idézetek régi újságokból

Szerk.megj.: Lentebbi írások valószínűleg nem tartalmaznak helyesírási hibákat!:)
Az írások így szerepeltek az újságban és a "hangulat" megtartása érdekében,
így lett kimásolva, ahogy megjelentek eredetileg is! (évszámokat lásd mellékelve)



Hétköznapi mese. (1910)

Volt egy fehér rózsa, fehér volt az álma.
A lelke is mintha fehér réten szállna.
Mégis, mégis egyszer azt mesélték róla:
Kipirult a fehér rózsa, mert a világ szólja.

Mondták, hogy egy lepke az ajkára vágyott,
s megcsókolta lopva a fehér virágot.
Mesélték a szellők, őszszakállu törpék...
szegény fehér rózsa szivét összetörték...

Gróf Wass György / 1910.



1910: "Korcsolyák tulhalmozott raktár miatt,
igen jutányos áron, minden fajtában kaphatók -
Spinetti Sándor utódainál -
1 pár Halifax 2 korona"



Gyászhír 1910:

"Mikszáth Kálmán 1839-1910

Dicsőségének teljességében, megdöbbentő váratlansággal
és gyorsasággal, férfikor delén hunyt el a magyar irodalom
kiválósága, büszkesége - Mikszáth Kálmán.
Mint ahogyan a tündöklően ragyogó meteor szokott kihunyni.
Tegnap még ünneplésre, dicsősitésre sietett az egész magyar
nemzet s a művelt külföld egyaránt, ma siratóra konganak a harangok.
A fényből, a ragyogásból úgyszólván minden átmenet nélkül
sodort bennünket a végzet a legkietlenebb éjjelbe s a
-boldog ember- mint a meghatottságtól könyfátyolozott szemekkel
önmagát nevezte az Akadémia feledhetetlenül szép jubileumi
ünnepén, immár ott fekszik a ravatalon, mely körül egy nemzet
gyujtotta meg a gyász-szövétneket.
Nagy a mi gyászunk, kimondhatatlanul óriási a vesztességünk.
S e vesztességet, e gyászt még sulyosabbá teszi annak szörnyű váratlansága.
Szinte el sem tudjuk hinni, hogy az örökké mosolygó Mikszáth,
a hamisithatatlan jóizű magyar humornak legnagyobb képviselője nincs többé!
Hogy örökre eltávozott volna! Hogy az a toll, mely szines,
káprázatos játékával egy világnak szerzett soha meg nem
hálálható gyönyörűséget, örökre kihullott volna kezéből.
A pünkösdi pirosló rózsák, miket gyöngéd leánykezek fontak
koszoruba, gyorsan elhervadtak s e jubileumi rózsák hervadásával
lobbant utolsót a költő-király életének lángja is.
Fölemelően szép, gyönyörű halál, melynek tragikumában megrázó
fenség van, minőt csak a boldogult tudott volna megirni úgy, ahogyan ővele történt.
A nemzet dicsősége volt életében, a nemzet halottjává vált halálában!
És sirja fölött időtlen-időkig ott fog őrködni a magyar géniusz s ott fog
virrasztani a magyar nemzet kegyelete s büszkeséggel,
csodálattal párosult rajongó szeretete az ő édes szavú, kedves irója iránt."



1910 : Kézimunka az iskolában

"A népiskolai tantervben elő van irva, hogy 1910 szeptemberétől
kezdve minden népiskolában tanitani kell az ugynevezett
slöjd-kézimunkát. Tehát szeptembertől kezdve hivatalosan
kötelező, hogy ezután a gyermeknek nemcsak az eszét, hanem
a kezét is kiműveljék. Eddig a gyermeknek a lelkét trenirozták,
a testével csak a középiskola törődött valamelyest.
Most azonban a mindennapi élet szükségletéhez szabott
gyakorlati munkával akarják a testet fejleszteni. Ez már valami!"






Irisz-virág

Csupa napsugár, csupa verőfény a világ.
Meleg van odakint. De itt bent a hidegség az ur. Itt bent: a szívben.
Valaha a szívben is forró, napsugaras idő volt és ki törődik akkor azzal,
hogy vajjon milyen a világ odakint? De ez már régen volt.
Abból a régi időből való ez a történet...
Őszi alkonyaton valami kert üvegházában jártam.
Az üvegfalon keresztül bágyadt napsugár derengett be, a virágok
lecsüggesztett fejjel hallgatták az első őszi szél szomoru dudolását.
Az ezer apró kehely felett nehéz illat lebegett;
odakint a kert bokrai közt madárdal hivogatta vissza az elsietett nyári napokat.
Szomoruság nehezedett rám. Ott éreztem, hogy a sebesen szálló idő egy
pillanatra elfödi szárnyával a szememet, hogy ne lássam, amint a vágyaimat,
az álmaimat is elviszi magával.
Bármelyik virágra néztem, mindegyik valami régi emlékemet keltette életre,
olyant, amelyikből köny született és boritotta a szememet.
És ezen a csodálatos kis cseppen keresztül be másnak látja az ember a világot,
mint amilyen valójában!
Amig a kertész a csokorral bibelődött, elszörnyüködtem ezerszinü népében;
- különösen az egyik pompás irisz-virág ragadta meg a figyelmemet.
Megálltam előtte, magamhoz vontam halványkék fejecskéjét, kibontogattam
kiváncsian a kelyhét, amiből nehéz illat lebegett fel arczomba.
Egyszer aztán kisiklott a kezemből és kevélyen elfordult tőlem.
Szokatlan gondolataim támadtak, de aztán mielőtt gondosan
megőrizhettem volna őket, belefoszlottak az illatos esti levegőbe.
Addig gyönyörködtem, kiváncsiskodtam, amig elbódultam a nehéz illattól.
Kedvtelenül vártam, hogy a kertész végezzen, aztán sétálni mentem a parkba.
De mindhiába: a kábultságom egyre nőtt.
Hanem mikor a parkot elhagyván, a tópartra értem, a szédülésemet mintha
elvágták volna. És ahogy az esti szellő az arczomba csapott, azt kellett
halkan mondanom: Adél! - Isten tudja, hogy ötlött ez a név eszembe;
sohasem ismertem Adél nevü leányt.
Hazafelé indultam és alig értem az út kanyarulatához, az egyik nyaraló
ablakában fehérruhás leányt pillantottam meg. Szőke haját ide-oda libbentette
a szellő; kék szeme szinte lángolt az alkony bíborában.
Nagyot dobbant a szivem és megint azt mondtam: Adél!
- Amikor a nyaralóhoz értem, felköszöntem a leánynak, amit ő mosolyogva
fogadott el. Akkor bátorságot nyertem és felszóltam neki: Adél!
Mielőtt elkanyarodtam az úton, visszanéztem. A leány ott állt és ahogy tekintetünk
találkozott, ismét mosolygott. Ettől kezdve gyakran találkoztam Adéllal a társaságban
és rabjává lettem. Különös volt, hogy soha senkivel sem beszélt, csak velem
és ha feszülten hallgattam szavait, a többiek csodálkoztak, hogy milyen
szórakozott vagyok. És én rabja voltam Adélnak, mint Hoffmann volt Olimpiának.
És ez idő amig kiesik szivünkből a legfélelmesebb gyengeség:
ez a legszinesebb! Amikor az utolsó morzsa is elfogyott, elkezdtünk öregedni.
Jönnek a szürke napok, jönnek a szürke hajszálak és megjön az irónia.
De ez már a vendégek között való.
ha tudtam volna, minő szenvedést okoz még nekem az irisz-virág!
Eleinte tagadtam, hogy megtévedt rab vagyok.
De azt hiszem, csak ámitottam magamat. És Adél, ő mindent tudott.
Ha rajt'kaptam: gúnyolódott, vagy dudorászott: Virágos kenderben pitypalatty...
És ha legázolt önérzetem már elviselhetetlen fájdalmat okozott és szemére
lobbantottam méltatlan bánásmódját, ő csak mosolygott.
És én megint csak a szegény megtévelyedett rabszolga voltam!
Végül egyik estén rávitt a sátán, hogy beismertem, bevallottam megtévelyedéssemet
a leánynak. Ő meg hallgatott aztán sirni kezdett. Gyötrelmes perczek voltak ezek!
Ugy éreztem, hogy az őrület nehezedik rám és az fojtogat.
Tudom, hogy akkor kábultságomban, az életemet is odaadtam volna érte!
Másnap nagy társaságban találkoztunk. Adél csodaszép volt, de komoly
és hallgatag. Teljesen elvesztem mellette. A társaság körülrajongta és neki
egyetlen pillantása sem volt számomra. Amikor ujra találkoztunk, szórakozottan
hallgatta szavaimat. Azután azt mondta, hogy a szél megkuszálta a haját és
leeresztette fejéről az aranyzuhatagot. A tükör előtt állt és mosolyogva nézte
kínos verrgődésemet. Mögötte álltam és látván mosolyát, arczomat a kezembe
temettem és véres szivszaggatás csatát vivtam a démonnal, amelyik elveszi
a tévelygő eszét és szivét. Adél azonban minderről nem tudott semmit;
halkan dudolta: Virágos kenderben pitypalatty!....
Keresztül vitt minden szines őrületen és minden poklon, csak sajnálni,
csak megkönyörülni nem tudott soha, egyetlen pillanatra sem.

Amikor teljesen koldussá tette a lelkemet: meggyűlöltem.
Elkerültem, de ő csak nevetett és azt mondta, hogy jobb, ha nem látjuk egymást.
Elváltam tőle. Erősen megfogadtam, hogy többé nem látom soha.
Másnap aztán - megvárt. És én aztán visszaestem az őrjöngésbe.
Akkor még jobban meggyűlöltem. Két napot, két éjjelt álmatlanul töltöttem
és elkerültem Adélt. A harmadik estén aztán halálra fáradva roskadtam le.
És a következő pillanatban csodás álomkép derült fel előttem.
Hatalmas fény kelt az éjszakában és Adél tündökölve, hajában világoskék
virágszirmokkal jött hozzám. Fölém hajolt, majd lebontotta a haját,
miközben a szirmok lehullottak és eltakarták a szememet.
Ekkor csodálatos sejtelem ébredt a lelkemben, de amire felpillantottam,
Adél már eltünt. Másnap lázam volt; szivem görcsösen dobogott.
Elmentem, hogy láthassam Adélt. Ő vizsgálódva, gúnyosan nézte halvány
arczomat és beesett szememet, aztán - észre sem vett többé.
Már akkor tudtam, hogy vége a fiatalságomnak és megértettem, miért dalolt
azon az estén olyan búsan a csalogány és miért akarta visszasirni az
utolsó napsugarakat!

Még csak egyszer láttam Adélt. Álmomban jött el ismét.
Fölém hajolt és búcsút intett. Megfogtam a kezét és kértem, hogy ne hagyjon el.
De ő szomoruan bólintott szőke fejével és így szólt:
- Miért sírsz? Önmagadat siratod, mivel el kell válnod tőlem! Engem sirass
és engemet szánj, ne magadat, mert te élsz és éled az életet;
de én azt is csak hazudom! Mert fantóm vagyok csupán, a hazugság fantómja!
Azon az estén, amelyiken a virágok közt bolyongtál, irisz-virág voltam és
ami alatt hivalkodva elfordultam tőled, arra gondoltam, hogy szép vagyok,
pompás vagyok, de mégis jobb lenne az erdőben haldokolni és amig szirmaim
hullanának, nézni a nap utolsó sugarait! Most aranyhaju leány vagyok,
elvettem az eszedet, nevettem, daloltam, de ne higyjél egyiknek se,
mert a szivem mélyén mégsem tudtam elmélyiteni a hangot, amelyik egyre
azt mondja: nem erre születtél!... Az erdőt, a napsugarat, az életet
visszasirom én is, keresem én is azt, aki mellett az örök, nagy rendszerint
elveszithetem az akaratomat, de amikor rátalálok, jön a hazugság és rám
parancsol: Tovább, tovább! Isten veled! Eltünt, eltünt örökre!
És nekem nem maradt más, csak a régi dal: virágos kenderben pitypalatty!
Aztán megjöttek a szürke hajszálak, a szürke napok és megjött az irónia.
De szerencsére: ez már az utolsó vendégek közül való!

Sokszor találkoztam azóta is Adéllal, láttam sok változatban ujjászületve,
sok leányszem mögött rejtőzve, de már elkerülöm, félve, unottan...

Cholnoky László (1907)

[Philip Glass - Metamorphosis]

Szerk. UI: Fentebbi írás valószínűleg nem tartalmaz helyesírási hibákat! :)
A cikk így szerepel az újságban és a "hangulat" megtartása érdekében,
úgy másoltam ki, ahogyan az megjelent 1907-ben!



Friedmann Mihály
férfi-divatáru üzlete

Nagykárolyban, a római kath.
iskolával szemben.

Kaphatók a legujabb divatu kalapok, ingek
gallérok, nyakkendők.
Fegyházban kötött nő-, férfi- és gyermek-
harisnyák
egyedüli nagyraktára.
Dús választék szabókellékekben.
Mérsékelt árak!
Pontos kiszolgálás!

1907.

Kibékülés - Jakab Ödön (1907)

Nem számitok én hosszu gyászra,
Tenger könyre, ha meghalok.
Koldus leszek a temetőn is,
Amint most itten az vagyok.

Mulásom szörnyü döbbenéssel
Nem fog betölteni másokat,
Megesik szépen, észrevétlen,
Miként erdőn az alkonyat.

Mi is van abban, ha egy árva,
Fakó dalost az éj befed?
- Mindössze : több egy kis halommal
S nehány kis dallal kevesebb....


1907: A gyertya és szappan árak emelése.
Az osztrák gyertya és szappangyárosok elhatározták,
hogy a gyertya árát száz csomagonként 8 koronával
felemelik, a szappan ára 100 kilogrammonként
3 koronával lesz drágább.


Válás - Varsányi Gyula (1907)

Már nem látlak, édes kedvesem!
Eltünsz, mint az álom, csendesen.
Fölkél a nap sokszor és leszáll,
És nem látlak többé, rózsaszál.

Körülöttem zörög az avar,
Minden nyomot búsan eltakar.
S akárhogy is sirok, epedek,
Már tehozzád utat nem lelek.


Szerelem, házasság. (1907)

"Látszik, hogy még nem volt szerelmes, oh mi másként fog akkor gondolkodni."
E szavak jutnak most eszembe, midőn távol Öntől, magányos lakomba
jövőmről elmélkedem; midőn olyan érzés tölti el lelkemet, amelyről az emberek
azt mondják : szerelem; midőn olyan vágy fog el, hogy egyet birjak most
és mindig; egyet, aki legszebbnek, legkedvesebbnek, legokosabbnak,
az egyedülinek, egyedül az enyémnek nevezhessek.
"Látszik, hogy még nem volt szerelmes." Ezek voltak az Ön szavai és eszébe
jut-e, hogy milyen eszmecsere folyt akkor köztünk? Mindketten a nemhivés,
a kétkedés, a sötétenlátás gyógyithatatlan betegségében szenvedtünk.
Ön csalódott és nem hitt többé, én sem hittem, mert féltem hogy csalódni fogok.
"Volt-e már szerelmes", kérdezte egykor. "Nem tudom", volt válaszom.
Nem tudom, nem értem, mit neveznek emberek szerelemnek.
Ismertem már leányt, akin el tudott volna szemem egy örökkévalóságon át
merengeni. Szépnek találtam és nem kerestem más tulajdonságát;
szépnek találtam és nem kivántam mást rajta észrevenni. Szerelem ez?
Ön azt felelte: Nem. Én is igy vélekedtem.
Ismertem egy leányt, kivel szivesebben társalogtam, mint bárki mással.
Nem néztem szépséget, nem kerestem bájait, de minden szava, szájának minden
mozdulata, minden hang, mely fülemet érintette, szivemnek jól esett.
Megértette gondolkodásomat, átérezte érzéseimet, belátott bensőmbe.
Okosnak tartottam, kerestem társalgását; de azért nem voltam belé szerelmes,
mert nem láttam másnak, csak okosnak, nem tekintettem másnak, mint barátnak,
még arra sem gondoltam mindig, hogy leány.
Ismertem nőt, kinek szeméből az élni akarás, szeretni és
szerettetni vágyás, csók utáni epekedés, heves szenvedély tüze villogott.
Kaczér volt, elragadó volt, vonzott maga után...
és én kergettem, üldöztem, futottam utána... elértem.
Nem a kiábrándulás következett, mint mondani szokás; nem;
már előbb is tudtam, már előbb is éreztem,
hogy számomra ő nem más, mint egy lény, aki szeretni tud,
aki csak akkor létezik számomra, ha ajkam csókra szomjazik.
Nem láttam benne mást, mint csak eszközt annak a czélnak szolgálatában,
hogy néha jól érezzem magamat. Szerelem ez? Nem.
Ismertem leányt... igen, ismertem sokat, akiknek mindegyikében találtam olyan
tulajdonságot, amilyen a másikból hiányzott.
Ismertem nőt, akiről azt hittem, szerelmes vagyok belé és eszembe jutott,
hogy ismerek más valakit, akinek egyik tulajdonsága az övénél jobb, szebb,
az övének felette áll.
Észrevettem, hogy ez mind nem, a szerelem. Hát mi az?
Azt mondják, on is azt mondta, én is ugy képzeltem, hogy ilyenkor azt a nőt
minden más nőnek felébe helyezzük, szebbnek, jobbnak, okosabbnak,
csinosabbnak, kivánatosabbnak tartjuk minden más nőnél és hogy ilyenkor
csak egy nő létezik számunkra, csak egy nőt ismerünk: Őt.
Ez a szerelem.

Szerelmes vagyok.
"Oh mi másként fog akkor gondolkodni."
Ezt mondta ön akkor és amint most itt irok, megáll a toll kezembe.
Valóban másként gondolkodom? Beszéltünk arról: Mi a szerelem?
Beszéltünk arról: Tarthat-e örökké? Beszéltünk arról: Normális állapot-e?
És én azt feleltem, hogy nem normális, ugy gondoltam, hogy nem tarthat örökké,
azt mondtam, hogy nem fogok megnősülni.
Először jóizüt kaczagott, aztán elkomolyodott, majd nagyon is komoly lett.
Talán egy könnyet is láttam szemében...
Keserü emlékek, a multnak szomoru képei...
Ekkor mondta: "Azokat az örökké emlékezetes szavakat."
Már, már azt hittem, hogy igaza van.
Hisz ismerek egy leányt, akit szebbnek tartok minden más nőnél;
ismerek egy leányt, akit okosabbnak tartok minden más lénynél;
ismerek valakit, akit mindenkinél jobban szeretek.
Szerelmes vagyok valakibe. Szeretem, szeretem, de tudom, hogy nem fog
örökké szeretni. Nem lehet, hogy én, aki semmit a világon tovább egy évnél,
egy hónál, egy napnál nem szerettem, aki mindig a változást kerestem, aki
mindig a különös, a nem köznapi, az ismeretlen után rajongtam és a legismeretlenebbet,
a legkülönösebbet, egyszóval mindent meguntam, hogy én egész életre a véges örökkévalóságra
magamhoz lánczoljak valakit és rámutassak: ime egy nő, ezt szeretni fogom... mindig.
Lehetetlen, hogy érezzek soha senki iránt hasonló érzéseket, lehetetlen,
hogy ne találjak soha senkiben hasonló vonásokat, hasonló vagy szebb tulajdonságokat.
Lehetetlen, hogy örökké az a fátyolszerü elfogultság lebegjen szemeim előtt,
mely most előttem van, mely elhiteti, hogy ő az egyedüli... Lehetetlen.
Nem fogok megnősülni. "Miért?" kérdezi Ön.
Igaz, igaza van. Mig a szerelem hályoga boritja szememet, addig boldog leszek.
Igen, igaza van, De eddig csak magamról beszéltem. Mi lesz akkor, ha majd
ő tér eszére? Mi lesz akkor, ha majd ő gondolkodik ugy. Azt hittem, hogy ő a
legszebb, a legokosabb és csak most látom, hogy ez csak a szerelem volt,
elfogultság, álom, délibáb. Mi lesz akkor, ha majd ő veszi észre, hogy két
egymásután következő nap sohasem egyforma, hogy két egymásután
következő hónapon nem lehet ugyanugy szeretni és hogy egy örökkévalóságon át
nem lehet ugyanazt szeretni? Igen, igaza van. Talán csak későn fogja ezt megérteni.
Talán meg is hal, még mielőtt észre térne.
Ez utóbbi esetben boldog volt. Ekkor a szerelem nála örökké tartott.
Hány ilyen eset van? Nagyon, nagyon kevés! Vajjon biztos-e, hogy csak
engemet szeret? Talán csak elfelejtette eddigi szerelmét?
Talán csak egy tulajdonságom tetszik neki? Talán csak azt hiszi, hogy szeret
vagy csak azt hiszi, hogy majd szeretni fog? Talán nem gondolkodott még soha
az életről, szerelemről, házasságról.
Hátha őt is ugyanazok az érzések kinozzák? Hátha neki is van egy barátja,
mint nekem egy barátnőm, akinek megirja érzelmeit, akivel közli aggodalmait,
akinek feltárja belsejét.
Hátha neki is van egy valakije, akihez nagyobb bizalommal viseltetik,
mint hozzám? Hátha... hisz én is igy vagyok.
Igen, az irigység, a féltékenység, az a gondolat, hogy nem engem tart mindenének,
az a gondolat, hogy másban csak némileg is gyönyörüséget talál, ez a gondolat
teszi lehetetlenné, hogy a magaménak, örökre az enyémnek mondhassam.
Ez a gondolat az oka, hogy még mindig ugy gondolkodom, mint akkor,
amikor oly sokáig, oly sötéten, oly kétkedően beszélgettünk.
A szerelem vak, de mindenkinek megnyilnak a szemei és jaj a tisztánlátóknak.
"Ne ámítsuk magunkat, nem egyedül vagyunk a földön, ne ámitsuk magunkat,
nem mi vagyunk a legszebbek, legokosabbak, legjobbak, ne követeljük, hogy ezt gondolják rólunk;
ne kivánjuk, hogy többnek tartsanak, mint amik vagyunk;
ne legyünk tulkövetelők, vegyük a mát ugy, amint van, fogadjuk el azt, amit nyujt:
ne keressük azt, ami örökké tart, hisz mi sem tartunk örökké. Nősüljünk!"

Ezt fogja ön válaszolni.
Én igazat adok Önnek, de azt felelem: nem lehet.
A test testet kiván, de a lélek, az: nyugalmat.

Ugody Gergő (1907)


Szerk. UI: Fentebbi írás valószínűleg nem tartalmaz helyesírási hibákat! :)
A cikk így szerepel az újságban és a "hangulat" megtartása érdekében,
úgy másoltam ki, ahogyan az megjelent 1907-ben!



Ez nem szédelgés!

Nagykárolyban és vidékén
Sokan állítják, nemcsak én,
Hogy a legjobb kávét tartom
És a mellett olcsón adom.
Aki ezt még nem próbálta,
Önönmagát jól becsapta,
Kérjen tőlem egy árlapot,
Mely nem okoz oly nagy gondot.
Mintákkal is szolgálhatok,
Tudom mind beválnak azok,
Mert ízére, zamatjára,
Panaszt nem hallottam rája.
Sok oly dolgot tartok én még,
A mit nem tud a közönség.
Összes fűszereken kívül,
Sok szép dolgot tartok belül.
Van itt conserv és csemege,
Carfiol is de mint gyenge.
Halak, sajtok a legjobbak
És amellett legolcsóbbak.
Elsőrendü czukorkákban,
Finom rumban és theában.
Thea-sütemény és ostya
Az ország legjobb gyártmánya.
Különféle szörp és ízek
Kifogástalanok ezek.
Mindenféle lack és festék.
Ebben is van nagy választék.
Legjobb ruha-mosó szappan
Is egyedül csak nálam van.
A Máriavölgyi víznek
Szintén nem kell oly nagy ének.
Szatmár vármegyében termik
Azért mindenütt szeretik.
Minden jóhirnevü üzlet
Bevezette ezt a vizet.
Aki egyszer ebből ivott,
Külföldit az nem hozatott.
Azért ezt a vizet igyuk,
Mert olcsó, de jó is — tudjuk.
Egy üveg viz csak 10 fillér
Minden víznél legtöbbet ér.

A Máriavölgyi alkalikus ásványvíznek szétküldési főraktára nálam van.
Ezzel egyidejűleg a dúsan berendezett áruraktáramat a nagyérdemű közönség szives pártfogásába ajánlom.

Nagykároly, 1907. január hó.

Maradtam teljes tisztelettel

Kerekes Ödön,
fűszer-, festék- és csemegekereskedő
Nagypiacz-tér és Majtény-utcza sarkán.