Montoussie erdejében
A grádicsot lehajtva cilinderem a fejembe húzom, obszidián végű pálcám a hónom alá csapva lépek ki a hintóból...
...az eső áztatta sáros úton a fogat kereke majdnem kitört, ahogy hajtóm félrehúzódva letért az amúgy is szűk nyomvonalból.
Csizmám minden lépés után egyre és egyre nehezebb a rá tapadó vizes agyagtól.
Haladva előrefelé nézem a két lámpással megvilágított fogat lassú közeledtét.
Kénytelen vagyok kalapom kicsit feljebb emelni, hogy megcsodálhassam benne ülő utasának fehér fodros ruháját,
virágokkal díszített kalapját és pillantását.
Köszönésnek érthette mozdulatom, mert kesztyűs kezét integetően felemelve,
szája szélét mosolyra húzva nyitotta ki a kocsi ablakát, és ahogy lassan haladtak tovább Montoussie felé,
kihajolva visszatekintett rám és meglengette gyűrűzött kezét.
Kalpagom leemeltem fejemről,fejem kissé megbiccentve viszonoztam felé e-nemes gesztust.
!!!etre rapide!!! förmedtem rá az amúgy nyugodtan várakozó inasomra, csapj a lovak közé,
hogy hagyjuk végre magunk mögött ezt az áfiumokkal fűszerezett istenverte helyet.
...Nyugodtan dőltem hátra, ahogy a kocsi visszatért régi kerékvágásába és sáros lábam a szemben lévő
ülésre téve merengtem el a cédrusokkal szegélyezett mohás, páfrányos tájon.
Két hete voltam úton... talán ennek fáradtsága jelentkezett rajtam, már nevüket sem tudom akikkel beszéltem,
oly gyorsan változó világ ez, amit most magam mögött hagyok.
De az a lány... titkos küldetésben lehetett, ahogy szájára téve ujját jelezte...
csitt, talán jobb ha nem is tudod... amit nem kell, hogy hány nevem lehet...és mi szél fútt erre Montoussie erdejébe...