Isten megteremtette a kutyát

Az első napon Isten megteremtette a kutyát.
És mondá az Úr: Ülj egész nap házad ajtaja előtt és morogj meg mindenkit,
aki elhalad vagy bejön.
Húsz évnyi életet adok neked.Húsz év? – kérdezte a kutya. Az túl sok morgás.
Adj nekem csak tíz évnyi életet,
a másik tízet visszaadom Neked. És beleegyeze az Úr.
Második napon Isten megteremtette a majmot.
És mondá: Szórakoztasd az embereket, majomkodj és nevettesd meg őket.
Ehhez húsz évnyi élettartamot adok neked.
Húsz év ehhez túl sok – mondta a majom. Én nem majomkodnék annyit.
A kutya visszaadott Neked tíz évet, én is ezt teszem.
És ebbe is beleegyeze az Úr.
Harmadik napon Isten megteremtette a szarvasmarhát.
És mondá: járj ki a földekre a gazdáddal nap mint nap, izzadj a Nap heve alatt, fialj borjakat,
és adj tejet a gazdádnak. Hatvan évnyi élettartamot adok neked mindehhez.
Azt mondja a marha: Ez meglehetősen kemény sors hatvan éven keresztül.
Inkább vállalnék csak húszat és visszaadnék Neked negyvenet.
És lőn: ebbe is beleegyezé az Úr.
Negyedik napon Isten megteremtette az embert.
És mondá: Egyél, aludj, játssz és élvezd az életet. Minderre húsz évet adok neked.
Azt mondja az ember: Mi? Csak húsz év?
Ha lehet, kérem még azt a negyvenet, amit a szarvasmarha adott vissza Neked, meg azt a tízet,
amit a majom és azt a tízet is, amit a kutya utasított vissza.
Legyen! – mondá az Úr.
Hát így esett, hogy életed első húsz évében eszel, alszol és játszol, a következő negyven évben
izzadsz a nap alatt és gürcölsz, hogy eltartsd a családod, a következő tíz évben majomkodsz,
hogy szórakoztasd az unokáidat és az utolsó tíz évben csak üldögélsz a kapu előtt és
megmorogsz mindenkit, aki a közeledbe jön.

Forrás : Internet

---

Egy kis történet

Egy kis zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr.
Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója.
Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos.
Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.
Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó.
A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet,
és eszélgetésbe elegyedtem.
Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost
a seb kezelésére.
Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi,
hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem.
Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában.
Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt,
siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel...
Akkor csodálkozva megkérdeztem:
És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?
Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta:
Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő.
Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a
siető léptekkel távolodó öreget...
Lenyeltem a könnyeimet, miközben arragondoltam:
Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!...
nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.
Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt,
ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg.
Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek,
akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van.

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót.
Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve.
Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon,
mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép,
a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt...
A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez.
Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt.
Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy.
Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.”