Futuramai írásai
Legény regény
1. Ahogy minden kezdődött!
Átaludtam egy napot, te jó ég, mi lesz ebből.
Kettőt még pislogtam és kipattantam az ágyból.
Kapkodva nyúltam a tegnap sarokba dobott ruhám után és
nem győztem magamra erőltetni. Szaladtam.
Csak most ne késsek el.Persze miért is kezdődött volna ez másképp?
Ezek a gondolatok most nem kellenek ide, rossz helyen vannak.
Elteszem őket holnapra, ma nem tarthatnak velem.
Ott van már megint az a fránya óra és kattogva kerget, űz tovább.
Betérek ide egy kávéra és Péter ismét kedvesen fogad.
Bár szemében ott van az a sajnálat, ahogy végig mér baráti intéssel a tekintetében,
hogy öltözzek fel máskor rendesebben.
Zavaromban majdnem magamra öntöm a kávét.
Biccentve hebegek és habogok, valami olyasmit, hogy igazán sajnálom és jogos a kritika. Már itt sem vagyok.
Az úton egy bunkó taxis majdnem elüt.Én hibám, hogy élek, de ez most mellékes és haladnom kell.
Közben iszkolva öntöm magamba a kávét.
Véget ér ma még az el sem kezdődött nap?
Valakinek tartoztam egy magyarázattal, mert tegnap nem szóltam, hogy ma sem leszek elérhető.
Végre beérek a buszmegállóba.Kidobom az üres poharam és félmosollyal leplezem a vezetőnek köszönve,
hogy mennyire utálom a tömegközlekedést...
Sándor ismét fent ül a buszon. Csak ne kelljen megvitatnom vele, hogy milyen könnyű nekem az élet, míg neki nehéz.
Mentségemre siet Eszter, aki vidáman int, van mellette hely.
A két rosszból, a kevésbé rosszat választom.
Inkább hallgatom Eszter panaszáradatát a fiúkról.
Bár magam sem értem, miért is lenne ez kevésbé terhes nekem.
Még fél óra? Már ott is vagyunk.
Lenézek a táskámra és megnyugtató gondolat, hogy ami ma kell, az nálam van.
Belenézek mégis, ismerve hanyagságom, talán képes voltam ekkora bakira, de szerencsére most tévedtem önmagammal kapcsolatosan.
Kiszállva még intek Sándornak és Esztertől búcsút veszek.
Elsétálok a park mellett és ráébredek gyávaságomra.Elfutni lenne kedvem, beosonni a parkba, leheverni a padra és többé fel sem kelni.
Megemberelve elmegyek a kapu mellett és befordulok a sarkon, meg sem állva a nagy üvegpalotáig. Itt vagyok...
Sikerülhet? Álmodoztam már annyiszor, hogy a valóság megijeszt.
Félek.
-folyt.köv.-