Heltai Jenő / Az ember / 1. rész:

- DumaDigiTöri sorozat része -

Heltai Jenő - az író, a családapa, a férj, a humorral megáldott, bölcs és okos ember!
De milyen volt Heltai Jenő élete mások szerint? Milyen férj és apa volt? Hogyan élt?
Halálával nem csak egy nagyszerű írót, hanem egy nagyszerű embert is elveszített a nemzet.
Heltai Jenő (született 1871-ben, Herzl néven) korán felfedezett tehetség volt.
Őseinek egykoron Savoyai Jenő herceg adott engedélyt, hogy letelepedjenek Zimonyban.
II. József császár idején kaptak polgárjogot, köteleztetvén, hogy német nevet vegyenek fel.
Ekkortól a család neve Herzl lesz.
A hagyomány megkövetelte, Prinz Eugen tiszteletét, s így lett Herzl Eugen, az az Herzl Jenő.
A Heltai nevet később vette fel.
Első verseit 14 évesen már leközölték és nem kellett sokat várni, hogy újságíróként dolgozzon.
1888-ban, a Magyar Figaróban, hol Ó'Neyros álnév alatt költeményeket, Guk-ker név alatt pedig színházi karcolatokat írt, időközben pedig a Borsszem Jankóban is megjelentek versei. Sokat utazott, élt különböző nagyvárosokban, mint Párizs vagy London, de hosszútávon csak Budapesten szeretett élni. Megtanult angolul, franciául, németül. Színpadi műveket, verseket és dalszöveget is írt.
Ő volt az első olyan állampolgár, akit felekezet nélkülinek nyilvánítottak.
Első felesége Hausz Valéria volt, majd később elvált és feleségül vette Gács Lillát, akivel családot alapított.

1897-ben így írnak róla 'A hét sovány esztendő' című regényével kapcsolatosan:
"Haladjon tovább is kitartással Heltai Jenő azon az úton, melyet magának kijelölt, mert azon az úton neki még babérok fognak teremni."

Ugyan ki tudná leginkább megfogalmazni, milyen is volt Heltai a magánéletében, ha nem ő maga?
Egy levélben megírja hát, a legnagyszerűbb humorával, családi életének pillanatát, amibe így mi is betekintést nyerünk, az alábbi sorokkal:

Heltai levele a 'szerkesztőhöz' / 1914.02. / megjelent az Érdekes Ujság című lapban:

Kedves Barátom!

Rövid időn belül immár negyedszer vagy ötödször irok magamról, életrajzot, bizalmas vallomásokat, arckép-magyarázatot és más kétes érdekességü és még kétesebb értékü apróságot.
Nem szívesen teszem, mert szerény és szemérmes ember vagyok, nem is nagyon beszédes, de mindig őszinte, — ezért nem szeretem úgynevezett lelkivilágomat átjáróház gyanánt a M. T. K. (nem Magyar Testgyakorlók Köre, hanem Mélyen Tisztelt Közönség) rendelkezésére bocsátani. Más szerencsésebb temperamentumu ember ilyenkor hazudik és jól teszi, mert hiszen a hazugság nem becsületesség, hanem fantázia kérdése.
Nekem fájdalom, nincs fantáziám és amikor magamról kell beszélnem, úgy érzem magamat, mintha úszónadrágban szónokolnék egy frakkos, estélyruhás ünnepi gyülekezetnek.
És hogy a családomról is beszéljek, feleségemről, gyermekeimről — ezt még sohasem tettem, ehhez sem elég nyárspolgár, sem elég költő nem vagyok.

"Az Érdekes Ujság"-hoz azonban annyi szál fűz, hogy kivételesen (negyedszer vagy ötödször) mégis elárulom ez újság olvasóinak életem néhány titkát. Mint a cimlapon látható, házas ember vagyok, egy feleségem és négy gyermekem van.
Gyermekeimmel hosszú ideig ugyanabban a viszonyban voltam, amelyben szegény Barna Dóri az övéivel. Mint éjjel nappal dolgozó újságíró alig látta őket és maga sem csodálkozott a gyerekek ama kiváncsi kérdésein:
— anya, ki az a mérges ember, aki minden vasárnap nálunk ebédel?
Gyermekeim ma már jobban ismernek, sőt büszkék is rám, mert a világ legnagyobb irójának hisznek.
Szeretném őket ebből a tévedésükből kijózanítani, de paedagógiai okokból nem tehetem, mert ez apai tekintélyem végét jelentené.
Ezzel az amúgy sem túlságosan nagy tekintélylyel elsősorban gyermekeim zenei hajlandóságait próbálom igazgatni: minden vágyam az, hogy sokat zongorázzanak, amikor nem vagyok otthon és semmit akkor, amikor otthon vagyok. Nem mintha nem szeretném a zongorát. De külön szeretem. Nem akkor, amikor gyermekeimmel együtt van.
Gyermekeim már csak azért is nagy irónak hisznek, mert sohasem olvastak tőlem semmit. Nagyon fájlalják, hogy könyveim olvasását megtiltottam nekik. Ennélfogva állandóan az iróasztalom körül settenkednek, hogy legalább kéziratban olvashassák azt, ami könyvben tilos.
Hogy ezt valahogyan ellensúlyozzam, inkább kávéházban dolgozom. Szigorú erkölcseimnek és zord paedagógiai elveimnek köszönhetem, hogy hires kávéházi éjszakázó lettem.
Fölületesen gondolkozó emberek éppen ezért javíthatatlan bohémnak itélnek, csak kevesen méltányolják az önfeláldozó családapának ezt a mártiriumát.
Amig kisebbek voltak, büntetésül néha az iróasztalom alatt álló papírkosárba dugtam őket. De megnőttek és most uj papírkosárról kellene gondoskodnom, amit anyagi viszonyaim, fájdalom, nem engednek meg.
Feleségem, aki igazán megdöbbentő leleményességgel eszel ki számukra uj és változatos büntetéseket, ujabban fényes nappal ágyba fekteti őket. Ettől irtóznak. Persze, ehhez a szigoru büntetéshez csak olyan kegyetlen szülőknek van szivük, mint amilyenek mi vagyunk, azért nem is szeretek erről a kényes thémáról beszélni.
Legrosszabb tulajdonságuk az, hogy szenvedélyesen gyűjtik nagy emberek autogrammjait. Gyűjtik és csereberélik iskolatársaikkal és nekem néha ötvenszer is le kell írnom a nevemet, hogy ők hozzájuthassanak egy igazi Király Ernőhöz vagy Jadlovkerhoz. De ugy-e bár mindnyájan családapák vagyunk és gyermekeinkért mindent!
Az itt felsorolt hibáktól eltekintve, meg vagyok velük elégedve, mert kedvesek, szerények és gyerekek. Remélem, sokáig azok maradnak. Csak a fiam gondol már most a pályaválasztásra: szinésznő akar lenni. Minthogy ma még csak nyolc éves, egyelőre nem tiltakozom e fantasztikus terv ellen. Minek? Én sem lettem nagy iró, pedig gyermekkoromban az akartam lenni.
És ezzel a mélabús akkorddal befejezem szokatlanul hosszu fecsegésemet.
Nem az én bűnöm, hogy megszólaltam Kedves Szerkesztő Ur, te csábitottál rá. Igérem, hogy egyhamar nem fog megismétlődni.
Szeretettel köszönt, igaz híved

Heltai Jenő

Saját magáról azt írta, hogy nem szeretett beszélni és írtózott a "hangzatos szavaktól, ömlengésektől és az olcsó gyöngyédség fitogtatásától"!
A zsidótörvények miatt, mivel mentességet nem kért, bujkálni kényszerült, fogságba került, menekült.
A 74 éves Heltai Jenő végül felszabadul és ír, megállás nélkül ír még 12 éven át.

Pápaszem című vers / Utóirat. (Megjelent: Uj Idők - 1947.)

Aki ezt a verset sírta
Nem rigó és nem pacsirta,
Csak aféle vén bagoly,
Bús romok közt huhukol.

A gyűlölködés, harag távol állt tőle. Csöndes és szerény volt. Elfogadta az embereket úgy, amilyenek. Senkitől nem várt hálát és nem is kapott.

1920. Nyugat című lapban így írnak a 111-es regényével kapcsolatosan:

"Heltai Jenő új regényének, «A lll-es»-nek, dátuma: Budapest 1919. február-április. A bolsevista uralom első hónapjaiban írta e regényt: körötte az egész világ őrjöngött, — ők az új világ szülési fájdalmainak nevezték —, a szovjet-kormány által hivatalosan fémjelzett, nagyképű műitészek új esztétikát csináltak és pofoztak a köztudatba, Heltai Jenő költészete iránt nagyon kevéssé kegyelmest, ő pedig ült az íróasztalánál és regényt írt arról a régvolt, tán igaz sem volt — világról, mely ellen a bolsevizmus minden harci eszközét felvonultatta, tehát ha úgy tetszik, ellenforradalmi regényt, kihívó demonstrációt az ellen a világrend ellen, mely körötte tűzbe, vérbe, az ízléstelenségek vörös papirszövetébe borította az egész országot."

Élete végén, már betegeskedve, Kossuth-díjat kap, de előbb külföldön ismerik el, a francia becsületrend lovagja kitűntetéssel.
86 éves korában, 1957.09.03-án, távozik az élők sorából és a Fiumei Úti Sírkertben (Kerepesi temető) temetik el.

Haláláról, a Kortárs nevű lapban, így írnak 1957-ben:

"Heltai Jenő meghalt. Megrendülve, könnyekkel szemünkben írjuk le ezt a jelentést. Elvesztettünk valakit, aki nemzedékeket kísért, tanított bölcs mosolyával; aki nehéz évtizedek sebeit gyógyítgatta mélységes emberségével, fölényes, bölcs életlátásával, és szelíd, mosolygó, édes-bús humorával. Nehéz hamarjában számotvetnünk egy ilyen veszteség arányával, valaki hiányzik nekünk immár, barátainak és kortársainak. Egy igaz író, és egy igaz ember. Egy varázsos összetevődésű jelenség, akit pótolni nem lehet. Talán egyetlen a magyar irodalom történetében, akinek csak barátai voltak. Akit a klikkek, gyűlölködések elválasztó falain túl mindenki tisztelt és szeretett. Az életnek mélységes ritka ismerője, bölcs mestere volt; és az írásnak mélységekkel teli, ritka eleganciájú mestere."

Szeretett felesége mindvégig mellette van.
Rákosi Mátyás levélgyűjteményében, amelyet a M. O. Levéltár őriz, van egy levél, amelyet Heltai Jenőné, az az felesége Lilla írt.

"Kedves Rákosi elvtárs,
azzal a kéréssel fordultam Önhöz, hogy fogadjon, férjem a nyolcvanadik évében lévő, beteg Heltai Jenő ügyében. Levelemre válaszul Egri elvtársnő aláírásával felszólítást kaptam arra, hogy mondanivalómat írásban terjesszem elő. Heltai Jenő, akit a 40-es évek kezdetétől fogva megakadályoztak írói működésében, a felszabadulás napjától kezdve teljes odaadással szolgálja a szabad Magyarországot, szívvel, tollal, tettel. Amikor külföldre küldték írói kongresszusokra, széles propagandát fejtett ki a disszidensek rágalmaival szemben. Amikor felszólították, hogy vállaljon munkát Angliában s igen előnyös szerződést kínáltak neki a Korda-filmgyárban, ezt az ajánlatot habozás nélkül visszautasította és hazajött Magyarországra. Sajnos azonban itt munkára nem nyílik elég alkalma, bár magas kora ellenére megőrizte teljes szellemi rugalmasságát, nincs állandó és szoros kapcsolata a szellemi élettel, ami véleményem szerint nem mindig rajta múlik...
Senki sem lehet bíró a saját ügyében, de Önhöz őszintének kell lennem és meg kell mondanom, hogy ezt méltánytalanságnak érzem...
Egészen bizonyos, sokkal többet tudna tenni és írni, ha nem küzdene állandóan nehéz anyagi gondokkal és nem hatna rá nyomasztóan, hogy írásait enyhén szólva mellőzik.
Hogy mi a kérésem? Tegye lehetővé, hogy Heltai Jenő legjobb írásai megjelenhessenek összegyűjtve könyvalakban, és tegye lehetővé, hogy legjobb darabjai színpadra kerüljenek, és ezzel teremtse meg az erkölcsi és anyagi lehetőségét annak, hogy újult erővel dolgozhasson az országért és népért, amelyet annyira szeret és olyan hűségesen szolgál. A népi demokráciának se válna szégyenére, hogy egy nyolcvanéves írót újból csatasorba tud állítani.
Nagyon szépen kérem, Rákosi elvtárs, szakítson magának néhány pillanatot arra, hogy ezzel a kérdéssel is foglalkozzon.
A zavarásért bocsánatot kérek. Ha Heltai Jenő nem lenne már hosszú hónapok óta beteg, valószínűleg tovább is hallgattam volna nehézségeinkről. De úgy érzem, most nincs jogom tovább hallgatni.
Intézkedését, legyen az bármi, előre is hálásan köszönöm."

Heltai ez utolsó verseiben sem szűnik meg szellemes lenni, bár humor ekkor már szolidabb köntöst ölt. Az Elfelejtett versek címen megjelent kései írása, ezt a köntöst viseli. Ez már "öreg költőnk" kötete.

"A humornak, elsősorban a néphez van köze — mondja erről Heltai — s a mi népünknek is megvan a jellegzetes, természetes humora. Szereti is a humort. A népi humor anekdotákban, történetekben él tovább, érdemes ezeket is feljegyezni, mert megvilágítják a nép gondolkodását, s forrásai az irodalmi humornak. Ez a természetes népi humor, s van írói, hogy úgymondjam, kieszelt humor is, amely táplálkozik a nép humorából. A jó humor — irodalom; régi igazság ez. Hogy egyesek miért berzenkednek tőle? Nem tudom, nincs okuk rá. Az igazi humor nem sérti az irodalom komolyságát, a nép méltóságát, sőt... "

Forrás: Arcanum

DumaLap